A bejegyzést saját, analóg fényképezőgéppel készített fotóimmal illusztáltam. 

Miért szeretek a legjobban vonattal utazni?

Valószínűleg ennek nagy részét képezi a gyerekkori nosztalgia, a nyaralások, osztálykirándulások, kiruccanások emlékei. Amikor szalámis szendvicset eszünk Fehérvár után, vagy az utastér előterében ülünk a csomagjainkon, mert a vonat annyira tele van Budapestig, hogy nincs még állóhely sem a szerelvény belsejében. A pályaudvarok hangulata, a hangosbemondó visszangja a csarnokban, a kijelzők kattogása - mielőtt még digitális váltotta volna fel őket - az izgalom, ahogy felnézve a nemzetközi vonatok sorát böngésztem. A vonatok hangja, szaga, grandiózus térkitöltése. És, amikor elindul - az óriási tér, amit a vágányon maga után hagy.

Amikor életemnek valamely olyan időszakát éltem, hogy szerettem volna egy kicsit megszökni, eltűnni, kikapcsolni, mindig arról ábrándoztam, hogy kimegyek egy pályaudvarra, és felszállok egy vonatra, ami megtetszik, és nagyon, nagyon messzire megyek vele. A vasút szimbólum is, talán nem csak nekem. Egyben kényelmesebb, mint a busz, egyszerűbb, mint a repülő, társadalmibb élmény, mint az autózás, és drágább, mint bármelyik ezek közül azonos viszonylaton.

Gyerek- és kamaszkoromban még sokáig divatban volt, hogy ha valakivel egy "négyesben" foglaltunk helyet, beszélgetni illett, vagy minimum köszönni. Emlékszem pár ilyen módon kötött, futó ismeretségre, például egy nőre, aki gyönyörű hímzéseket készített és azokról mesélt. Azóta már jóval személytelenebb az együtt utazás elménye, de igazán hosszú utakon még mindig előfordul. A tizennégy órás út alatt, amíg az ÖBB járata Bécsből Rómába ér, azért az ember szívesen vitatja meg a terveket és szívesen fogadja a másik fiatal pár tanácsait a reggeli után, még akkor is, ha este még csak egy kurta "Mahlzeit!" közléssel vacsoráztak együtt. Az együttalvás intim élménye még mindig képes megbontani ezt a burkot, amit magunk köré építettünk. Sosem felejtem az ukrán édesapát és fiát, akik nem tudtak a kívánt állomáson leszállni, mert a nemzetközi vonat útvonalát valamikor módosították, és segíteni próbáltunk nekik útvonaljavaslatokkal és ötletekkel, közben pedig a háborúról is beszélgettünk. Vagy egy szintén ukrán nővel kötöttem ismeretséget Zürichből hazafelé, amint a magyar oldalon összeszedett késésről kérdezett, és megtudtam, hogy van egy fia, akit nagyon félt a háború miatt, de ő maga nem fél. A hosszú éjszakai vonatút után ment tovább Ukrajna felé, talán még 6-8 órás út várhatott rá, amikor én már otthon vettem a forró zuhanyt.

A bejegyzést saját, analóg fényképezőgéppel készített fotóimmal illusztáltam.

Talán azért szeretem a vonatot jobban, mint bármi mást, mert az embereket is képes a mai napig összehozni. Főleg, ha probléma adódik - és elég gyakran adódik - az utolsó, solymári mezők közepén lerobbant vonaton is gitározás, beszélgetés, félhomályban vacsorázás, és a várakozásból vasúti piknik alakul ki, egy teljesen másik élmény, mint amikor az ember különösebb fennakadás nélkül eljut valamelyik főpályaudvarról az agglomerációban található otthonába. Nemzetközi viszonylatban pedig nincs másik módja, hogy ennyire közelről meglássa az ember, ahogy változik a táj, változik a hangos tájékoztatás nyelve, változnak az állomások arculatai (és egy idő után már megismeri, hogy melyik fotó melyik országban készülhetett), változnak az emberek is, és a mindeközben eltelt órák alatt érzi az ember, hogy most messze-messze van már, és még mindig szalad a vas alatta, és viszi még messzebb és messzebb, északi mesevárosokba, osztrák hegyek közé vagy a kéklő déli tengerpartok felé.