A közlekedési eszközök, mint engedelmes állatok, szolgálnak bennünket nap, mint nap. Talán túlzás őket igavonó, hátas lényeknek titulálni, mégis - melyik gyereknek ne lett volna olyan időszaka, amikor a járműveknek lelket tulajdonított, amikor szüntelen pályaudvarra, reptérre, HÉV-megállóba, villamosra, buszra kellett hordani? Bár erre vonatkozólag nem készült statisztika, én most mégis azt kérem a kedves Olvasótól, idézze fel legszebb, gyerekkori, utazással kapcsolatos élményét, legyen az akár vonatút a Balatonig, vagy egy hétvége a Gyermekvasúton! Micsoda kalandnak ígérkezett az akkor! Maga az utazás, és nem (csak) a megérkezés volt az izgalom tárgya. E sorok írója egy héttel a balatoni családi nyaralás előtt megvált gyomortartalmától a fajansz előtt térdelve, nem sokkal egy ízletes őszibarack elfogyasztása után, annyira izgatott volt. Gyermekkori izgalmunk elmúlása, minden varázslat elillanása és az új dolgok feletti izgalom elveszítése talán egy másik blog témája lehetne, azonban mindannyiunknak van szép emléke utazásról, járművekről, integetésekről, amelyekre talán egy kedves utas visszaintegetett, vagy egy kedves vonatvezető bácsi dudált az indulásnál, amire a válasz izgatott gyereksikongás volt. Hová tűnik felnőttkorunkra a varázslat az utazásból, hová tűnik a szeretet a minket hordozó vastömegek iránt?

Szabó Lőrinc még versbe is foglalta az első élményét, amikor villamost látott gyerekkorában:

"Miskolcon többször laktunk. De alig

emlékszem rá... Tűzijáték vakít:

avasi ünnep? Egyszer egy hatost
kaptam egy nénitől! És villamost
ott láttam először, s - mint csöpp gyerek -
óriási búzavásárteret."

/Tücsökzene - Miskolc/

Az olyan szavak, mint vasparipa, drótszamár, zárványként tárolják a modern ember tudatalatti kapcsolódását a járművek irányába, s nagyon kevesen meg is őrzik rajongásukat. Középiskolában hallottam olyan diákokról az iskolámban, akik hobbiból megtanulnak menetrendeket kívülről. Egyik tanárunk biztatott is minket, hogy kérdezzünk csak az illetőtől bármit - tudni fogja. Van, aki százezreket, milliókat fektet egy élethű terepasztal megépítésébe, vagy szívesen olvas cikkeket az új járművek beszerzéséről. Azonban az átlagemberek számára felnőttkorukban a "vasparipa" csak egy gép marad, s az összes többi szintén csak tárgy, ami egy olyan folyamatban segít minket, amin jobb minél előbb túlesni, ami nemhogy varázslat nélküli, hanem egyenesen teher, bosszúság, nyűg és végeláthatatlan problémák forrása.

Nem mondom, hogy bálványozzuk e tárgyakat, hiszen a valóság valahol mégis csak az, ami felnőve megtalál minket: a járművek csak tárgyak, az utazás pedig egy szükséges folyamat a mindennapokban, ami eljuttat minket az iskolába, a munkahelyünkre, a mindennapi árucikkeket árusító helyekre, a postára, az orvoshoz, az IKEA-ba, a baráti összejövetelek helyszínére, a családi ünneplésekre, a nyaralásra, a kirándulásra és a kiküldetésre. Minden fontos eseményt egy utazás előz meg, és egy utazás zár le. Ha nagyon dagályos kívánnék lenni, azt mondanám: legtöbbünk születését is egy utazás előzi meg, édesanyánk útja a kórházba, ahol világra jövünk, majd első napjainkban a hazatérés lesz ennek a folytatása. Így tehát ki merem jelenteni, hogy a járművek és az utazás szerves részei az életünknek születésünktől fogva, és a gyermekkori rajongás hiába halványodik, párolog, e jelenségek egy nagyon fontos fizikai és mentális folyamat fő bólyáivá válnak a mindennapokban. Amennyiben az Olvasó kételkedik - nem csodálom! - tartson velem a mindennapi elmélkedések folyamán, és lássuk meg, hogy végül megerősíteni, vagy cáfolni fogom-e saját állításomat.