Előre eltervezett módon, szándékosan nem lesz elmélkedés két közlekedési eszközről, a repülőgépekről és az autókról, legalábbis az ezekkel való közlekedésben történő folyamatokról. Ennek két oka van, az első nagyon egyszerű: nincs autóm, és nem vezetek, illetve nem szoktam repülővel utazni. Tehát ezeket az eszközöket én nem használom, nagyon ritkán előfordul ugyan, hogy egy barát autójában utazok, de túl kevés a tapasztalatom.

A másik ok, amit megfigyeltem, hogy az utazás túl gyorsnak és, úgymond, túl egyszerűnek ígérkezik ezekkel a járművekkel. Az emberek részéről teljesen jogosnak vélhetjük az igényt, hogy az úticélt minél gyorsabban és minél egyszerűbben elérjük, hiszen szeretnénk ott lenni, azért a valamiért, amiért odamegyünk (pihenés, munka, család, iskola, stb.). Természetesen nem szeretném vitatni ezt az igényt, vagy bárkit megfosztani attól, hogy ezt jogosnak érezze, ezzel egyébként is csak intenzív haragot szabadítanék magamra. Inkább csak amolyan gondolatébresztőnek, önismereti kérdésnek szánom az ezzel való munkát, és nem zavar, ha ennek az átgyúrása után az eredeti vélemény születik meg újra valakiben. Nem áll szándékomban győzködni senkit, csak a saját élményeimet szeretném közvetíteni megélhető és átérezhető módon.

Mit jelent a "túl gyors", amit fent említettem? Nos, nem feltétlen időbeli tényezőket. Inkább a sebességet, ami megakadályozza, hogy jobban megfigyeljük, milyen zónákon keresztül haladunk. Egy teljesen hétköznapi példán mindannyian el tudunk gondolkozni, feltéve, hogy olyan munkahely vagy oktatási intézmény napi látogatói vagyunk, ami napi jelenlétünket igényli:

Képzeljük el a szokásos reggeli útvonalunkat, vagy bármilyen útvonalat, amelyet gyakran meg kell tennünk valamilyen okból. Milyen járműveket használunk? Merre kell kanyarodnunk? Hol jobb felszállni, a szerelvény elején vagy a végén? Van időnk egy kis telefonböngészésre, vagy olvasásra, amíg a következő célponthoz érkezünk? Le tudunk ülni, vagy állnunk kell, esetleg kifejezetten zsúfolt kocsiban halkan fohászkodva könyörgünk a következő állomás mihamarabbi eléréséért? Mérjük fel magunkban, hogy mennyire tudjuk felidézni a reggeli utazásunk érzését, emlékét, mennyire vagyunk benne tudatosan jelen.

Ezt átgondolva, lépjünk tovább, és fókuszáljunk most magára az útvonalra. Mennyire ismerjük magát az utat, amin közlekedünk? Amennyiben tömegközlekedünk, autózunk, biciklizünk egy adott útvonalon, nem is tudjuk, mennyire nem ismerjük az adott szakaszt. Erre csak akkor derül fény, amikor elkezdünk az adott távon sétálni, és felfedezzük a kávézó ablakában a szép virágot, a kedvenc költőnk emléktábláját, egy érdekes kéregmintázatot egy fában, vagy, rendszeresen ugyanabban az időpontban sétálva az adott szakaszt, szembe jöhetnek esetleg ismerős arcok, kutyasétáltatók, akiknek a kutyája már megismer minket pár nap után, nyugdíjasok, akik a napi rutinjukat teljesítik, és éppen arra battyognak reggel a közeli élelmiszerboltig, ránk mosolyognak, amikor egy hete már minden nap ugyanott találkozunk. Van egy varázsa a reggeli rutinban ismerős-ismeretlenként összeakaszkodó tekinteteknek. Bár igaz, ha nem zsúfolt a járművünk, ezzel a jelenséggel ott is találkozhatunk.

Erről a jelenségről Krúdy jut eszembe, az ő kedves időjelző tanítónőjével:

Ismerek egy kis pesti tanítónőt, aki abban az időben, amikor az órák állottak a városban: az időmutatóm volt. A tejeskocsi, a pék, a mészáros elkéshetett a Margit-hídon való átkelésében, de a kis tanítónő sohasem késett el mindennapi utazásában a hídon át, akármilyen záporeső verdeste a híd őrizőit: a kőből való vízi isteneket és dunai sellőket. A tanítónő kopott kis kék kalapja csaknem másodpercnyi pontossággal jelent meg a híd budai oldalán. 

Az útvonal, amin nap, mint nap járunk, valamilyen módon az otthonunkká válik. Változó, ki mennyire érzi munkahelyét vagy iskoláját otthonának, de egy hangyányi otthonosság évek múltán mindkettő esetében előfordulhat. Az a csatorna, ami összeköt bennünket a napi kötelességünk helyszínével, szintén az otthonos megszokottság érzésével tölt el minket, azonban sokszor nem ismerjük úgy minden kövét az útvonalnak, mint ahogy az otthonunknak, házunknak, lakásunknak, amelyben élünk. Ismerjük-e a metrómegállók arcát a felszínen? Talán a megállókat még igen. És ismerjük-e vajon az őket összekötő csatornát, az utcát, vagy főutat, ami egyiktől a másikig vezet? Megéltük-e már a felszínen, ahogy a Puskás Stadionból Blaha Lujza tér válik a város átmenetében? Szálltunk-e már le villamosról, mert útközben megláttunk valami érdekeset, egy különleges épületet, kellemes kávézót, ismerős arcot?

Amikor a koronavírus első hulláma alatt bejártam dolgozni, kipróbáltam, milyen a teljes útvonalat sétálva megtenni. Ez öt és fél kilométernyi sétát jelentett minden reggel, és a negyven perc tömegközlekedés helyett nyolcvan percet sétáltam. Ezt nem folytattam sokáig természetesen, hiszen negyven perc alvástól megfosztani magunkat reggel emberfeletti akaraterőt kíván, mindenesetre érdekes kísérlet volt, hogy mennyire ismerem az útvonalat sétálva (jónéhány részletét azért már ismertem e kísérlet előtt is). Szerencsémre meglepően barátságos volt ez a séta, amely a következőképpen alakult: Zugló patakparti részéről, Rákosfalváról elsétáltam az Örs vezér teréig, innen tovább a Hungexpo-ig a bicikli út mellett, majd Kőbánya-felső vasútállomás alatt át az Ónodi utca megállóhoz, ahonnan Kőbánya alsón keresztül elérkeztem a Gyárdűlőhöz, a Szállás utcába, a munkahelyemre.

A pár napos kísérlet érdekes pillanatokkal gazdagította a mindennapokat: egyrészt a hűvös, márciusi reggeleken mindig átmelegedtem. Mivel a vendéglátóhelyek zárva voltak, a barátaimmal egy közeli boltban vettünk egy doboz sört, és útközben széles jókedvvel elfogyasztottuk. Egyszer óriási vihar csapott le ránk, és a Cédrus Piac mögötti autómosó kapuja alá kényszerültünk, először kissé megszeppenve, aztán nagyokat kurjongatva a vihar zajába. Volt rá példa, hogy valaki a hajnali sétához csatlakozott, ilyenkor volt idő érdekes beszélgetéseket folytatni. Egyik alkalommal felhívták rá a figyelmemet, hogy a Hungexpo kerítése mellett lucerna nő. Egy színes, friss hajnalon egy kolléganőm fékezett le mellettem biciklivel, majd együtt sétálva, beszélgetve értünk be dolgozni.

Röviden nehéz lenne összefoglalni, hogy mennyi élményt adott ez a pár nap, amíg gyalogosan közlekedtem a szokásos trolibusz és villamos kombináció helyett. Ha nem is állandó jelleggel, de egyszer-egyszer érdemes kipróbálnunk ezt egy kis gondolatserkentőre, fejszellőztetőre szomjazó időszakban, vagy elhívhatunk egy barátot, akivel bőven lesz időnk a gyerekkorunkat is megvitatni. Még botanikai, történelmi ismeretekre is szert tehetünk, rábukkanhatunk új járatok megállóira (milyen jól jönnek ezek, amikor a szokásos járatunk meghibásodik!), és nem utolsó sorban, az egészségünknek is kifejezetten jót tesz a séta (na persze, ha ez a cél, ne igyunk közben sört, és utána ne ázzunk bőrig). Amennyiben futók vagyunk, megtehetjük a távot futva is. Öt kilométert nagyon lassan kocogva, meg-megállva is megtehetünk 30-45 perc alatt. Számomra ez azt jelentette, hogy a saját lábamon, a saját erőmből gyorsabban tettem meg akkori lakóhelyemtől az utat a munkahelyemig, mint tömegközlekedéssel. Érdekes felfedezés volt. 

Ha annyira messze lakunk a reggeli céltól, hogy semmi esélyünk nekivágni még hajnali ébredéssel is, vagy olyan környéken át vezetne utunk, ami inkább szorongással, mint várakozással tölt el minket, akkor válasszunk csak kisebb szakaszokat, amelyeknek meg tudjuk adni az esélyt, hogy lassabban haladva a szokásosnál, szemügyre vegyük apró részleteiket, mindennapi szereplőiket. Bizonyára sok élményben lesz részünk!